Háááát... Tudom, így nem kezdünk mondatot. De sajnos ez az első, ami eszembe jut... Sajnos....
Valamiért úgy érzem, hogy az igazán nagy, pozitív dolgok elkerülnek. Nem vagyok pesszimista, mert a sokadik pofára esés után is mindig ugyanúgy várom. De hát csak nem jön. Pedig nálam igazán jó helyen lenne. Csak szerintem még nem tud róla.

Nem azt mondom, hogy rossz dolgok történnek velem, csak jó sem. Persze ez azért jó is lehet. De kezdek bele süppedni abba a bizonyos mocsárba. Na jó, ennyire nem rossz a helyzet.

Csak szerintem több energiám lenne, mint amit felhasználok... Csak még nem tudom, mire fordítsam a fent maradó erőket! Világmegváltó tervek, gyertek!!

Nem arról van szó, hogy nem tudom magam lefoglalni. Csak fura érzés, hogy szinte mindig csinálok valamit, de ha később vissza gondolok arra az időre, olyan, mintha nem történt volna velem semmi.
És lényegében nem is történt. Egy nagyon kis egyenes, csendes mederben folyik az én kis patakom. Nem szeretnék háborgó tengert, de nem bánnék néha egy pár hullámot! Persze, folyóba hullámot! Akkor valamit, ami megtöri a kis egyenesen csordogáló folyóm útját.

Nem vagyok attól boldog, hogy az elmúlt fél évben életem legnagyobb történése az volt, hogy felvettek az új munkahelyemre. Amivel természetesen elégedett vagyok, mert onnan indult ez az egész sirám.

De az első napokban olyan szépnek láttam mindent. De most, hogy túl vagyok az első hónapon, már látom, hogy most sem fogom megváltani a világot.

És ma este még arra is ráébredtem, hogy unalmas vagyok. Nem úgy a nagy világnak. Elég jól elvagyok az emberekkel. Csak magamnak vagyok unalmas. Szinte látom magam kívülről, és hát sok mesélni valóm nincs.

Nem akarok hajnalig bulizni valahol, ahol senkit sem ismerek, vagy piával a kezemben róna a belváros utcáit egész éjszaka. Csak néhány emlékezetes eseményt szeretnék....

Nem voltam még igazán koncerten, sosem jártam még külföldön, nem tudtam még soha hajnali 3-nál tovább bulizni, nem tudtam még soha felszabadultan táncolni a barátaimmal....

Abszolút nem aktuális, de folyamatosan azon gondolkodom, hogy kit kérnék fel tanúnak az esküvőmre.

Nem tudnám megmondani. És sajnos nem azért, mert olyan sokan vannak azok, akikből válogathatnék.
Kit hívhatnék fel hajnalban, ha valami gondom van? Kit hívhatok fel bármilyen apró-cseprő kis hülyeséggel, hogy megnyugtasson? Ki az, aki aggódik értem, vagy érdekli, hogy mi történt velem? És nem az elmúlt egy évben. Hanem képben van, az életem minden percével kapcsolatban.

Léteznek olyan barátságok, illetve emberi kapcsolatok, amilyenek a TV-ben vannak? Olyan barát, akivel a párod is tökéletesen kijön, és vissza. A nap 24 órájában tudsz a másikról, és felnőttként is mindent együtt csináltok? Folyton együtt lógtok? Minden régi történetedben szerepel? És minden jövőbeli terved szerves részét képezi?

Ha már mindenképpen tapasztalatok nélkül kell elkezdenünk az egész életet, miért nem kapunk egy olyan örök társat magunk mellé, aki az életünk minden eseményén részt vesz?

VOLT egy örök barátom. Azt hittem örök. Folyton tervezgettük, hogy mit fogunk csinálni a barátságunk 20. évfordulóján. Elmondom én, jelenleg úgy áll, hogy semmit, mert már jó ideje nem vagyunk része egymás életének.

Nem tervezgetnünk kellett volna, hanem akkor és ott megcsinálni. Mivel lesz az jobb, hogy 20 év barátság után tesszük meg, és nem 12 vagy 17?

Arra is rájöttem, hogy folyamatosan változtunk egymás mellett. Amit persze hol jobban, hol rosszabbul viseltünk el a másiktól. De még arra sem méltattuk egymást, hogy ezeken összevesszünk. Ilyenkor csak nem beszéltünk. Igazi barátság volt ez?

Én egy ideig próbáltam hívni miden nap, és szinte akartam, hogy az élete része legyek, és hogy ő is az én életemé. Nekem fontos lett volna. De ő talált valaki mást, aki  az akkori életébe jobban illet, és engem "dobott". Akkor nem esett jól, most már nagyon fáj. Akkor azt hittem, az csak egy kisebb völgy. De ma már tudom, hogy az volt a barátságunk vége. Ez sokkal rosszabb, mint egy szakítás.

Már jó ideje, naponta többször gondolok rá. Eszembe jut a metrón, munka közben, amikor főzök vagy mosogatok. Hogy vajon mi van vele? Jól érzi magát? Miden OK körülötte? Gondol néha rám?

A helyzet sajnos odáig fajult, hogy idén már arra sem éreztem késztetést, hogy a szülinapján írjak neki. Így hát nem tettem. Nem bántam meg, csak nem tudom, hogy egyáltalán észre vette e, hogy idén nem írtam neki.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen távolra kerülünk majd egymástól.
De folyamatosan reménykedem benne, hogy újra barátok lehetünk. Ha nem is a legjobbak...

De nem szeretném, hogy kimaradjak az élete további, fontos és nagy eseményeiből.
A része AKAROK lenni!!! De még jobban szeretném, ha ő is azt szeretné, hogy a része legyek.......